Variációk egy karácsonyfára I.

Kaptam egy tippet, hogyan lehetne egyszerűen asztali karácsonyfát horgolni, erre beindult az agyam. Nem is az motivált elsősorban, hogy ugyanazt a fát készítsem el, hanem annak variációit.

Az első ötletem a képen látható. Nem egyszerűbb, mint az inspirálója, viszont -szerintem- szebb. Egy ún. gnocchi fonalból készült, ami onnan kapta a nevét, hogy a zsinórra kisebb, hosszúkás formájú gombócok vannak felfűzve.

Komolyan mondom, hogy embereket lehetne kínozni a szemfelszedésével… Valahogy ellenállnak a kis szimpatikus csomók, és nem bújnak át egymáson, mint egy normális fonalnál. Maga a kötése sem olyan, mint a többinél: itt ügyelni kell arra, hogy a hurkolás mindig két gombóc között legyen. Ìgy adja majd ki a struktúráját. Utáltam kötni, de az eredmény nagyon szép lett. Ráadásul van valami puha hatása, amitől a douglas fenyő jut róla eszembe.

Mikor kész lett maga a fa, és kigyönyörködtem magam benne, akkor jött az MB része. MB nálam Mindent Bele jelent, és mielőtt valaki félreérti, inkább arra vonatkozik, hogy azt használom fel, ami otthon van. Ìgy keletkeznek az MB-levesek és ételek, meg a peppek egy-egy ajándékon.

Itt az MB-dísz a fonalas dobozkám alján üldögélt. Ehhez a fenyőhöz tervezték, és ehhez a fenyőhöz vettem pár évvel ezelőtt ezt a bolyhos fehér fonalat –csak akkor még nem tudtam róla-, s mely tökéletesen mintázza hozzá a hófoltokat.

Aztán találtam egy kis aranyszínű csengőt egy csoki Mikulásról, és már kész is a csúcsdísz. A férjem szerint valami piros is kellene rá, és szerintem is díszes lenne vele, viszont valahogy mégis annyira tetszik így "naturban", hogy egyelőre nem aggattam rá semmit. Talán később.

Fekete muszály

Többen tudják, hogy nem szívesen húzok feketét. Legalábbis tiszta feketébe nem öltözöm, ha nem muszály. A hétköznapokban túl kényelmes és fantáziátlan megoldásnak tartom.

Sajnos a múlt hónapban muszály volt feketét öltenem.

Valaminek nem volt muszály megtörténnie, de megtörtént. Valakinek nem volt még muszály mennie, de elment.

Annak kötöttem a sálat, akit itt hagyott, de itt sem bírtam tiszta feketét kötni, és köztes megoldást választottam: a fonalban kis színes gombócok virítottak itt-ott, és ezt így tökéletesnek tartottam.

Ìgy ez a sál tiszteletadó, színt rejtegető és melegséget üzenő.

Vad helyen, viharos időben fotóztuk le a Rajna partján egy emelőszerkezeten. A szél a rácsoknak szögezte, és vadul tépte. Jaj, mondom, ha felkapja, és nem lesz többé! De muszály volt maradnia, mert még küldetése van.

In memoriam J.B.

Minden sál mögött egy történet

E sál mögött több apró történet is rejlik. Az egyik, hogy ajándéknak szántam valakinek, akihez az elkészült formában –szerintem- annyira nem illett, így nem adtam neki. Túl rózsaszín, túl bonyolult mintával -nem, nem, ez nem illik hozzá. Ìgy a nyakamon maradt, és keresem jogos gazdáját.

A másik történet, hogy megtaláltam ezt a padot, amit kiváló fényképalanynak véltem, és ekkor vettük észre, hogy ezt a teret mások is inspirálónak találták, és így Karácsony környékén feldíszítették az ott büszkélkedő fát (lásd 2. fotó).

Alig kattintottunk egy képet, mikor leszakadt az ég, és nem is akárhogy. Sütött a nap, közben gombostűfej nagyságú jég gyöngyözte be viszonylag gyorsan az utat. Beálltunk egy fa mögé, és a kesztyűmbe gyűjtöttem a kis fehér bogyókat, mikoris a jégesőről egy másik történet jutott eszembe: az egyik kedvenc tanítványomtól, akinek magyart tanítottam, megkérdeztem, hogy ugyan, ha már az időjárásról beszélünk, mondja már meg, hogy mondjuk magyarul a jégesőt (németül Hagel). Erre elgondolkodott, és mivel okos fiú volt, azt mondta, hogy biztos valamilyen eső. Mondom igen. Erre ő: Ne mondd meg! Megvan! Fagylalteső! (Eis-Regen). Nem szoktam tanítványt kinevetni, de ez esetben nem tudtam megállni, hogy ne induljon be a képzeletem egy ilyen mesekönyvbe illő esőtől, és kitört belőlem a homéroszi kacaj. Azóta is, ha jég esik, önkéntelenül arra gondolok, hogy mi lenne, ha ez most fagyi lenne...

Ami viszont engem a fa alatt álldogálva és a jégesőt kivárva még elgondolkodtatott, hogy lám így lesz egy hobbiból történetekhez szövödő emlék. Milyen jó!

„A háttér a lényeg!“

Ez az egyik kedvenc fénykép kommentem a wiwen meg a facebookon. A mondat kizárólag tenger előtt állós, BIKINI-s képeknél olvasható. Minden egyes alkalommal megdöbbenéssel tölt el, mennyi értelmes nő tölti fel a bikinis képeit a netre, és mennyien gondolják, hogy most nagyon eredeti és egyedi álszerénységgel oldották meg a magyarázkodást a hiúságukra…

“Gyarlóság, asszony a neved!” Bocsánat, de ez a helyzet még egy idézetet kíván valakitől, aki kicsit közelebb járt az igazsághoz.

Az én képem esetén ugyan a háttér is jelentős, de a blog megkívánja, hogy valamit az előtérben lévő “dologról” is szóljak. A sapkát most figyelmen kívül hagynám, mert azt vettem (bár annak is megvan a története, ami forralt borral kezdődik), és inkább csak a nyak-kígyóról mesélnék.

Mit is mondhatnék? A kialakulásáról és fejlődés történetéről a novemberi cikkekben már írtam, itt csak még egy mű mutogatásáról, meg az én mesélési igényemről van szó. Ami erről a képről mindig eszembe fog jutni, hogy milyen iszonyatos hideg volt. Erre én a fotó kedvéért levettem a kabátomat, megbámultattam magam a fagyoskodó turistákkal, s ekkor lemerült a fényképezőgép aksija. Szóval, pár percet így vártam december szép vasárnapi délutánján, majd ismét megpróbáltuk a kattintást. Azt, hogy sikerült a kép, csak otthon tudtuk meg, úgyanis a gomb lenyomásával egy időben ismét kikapcsolt a gép. Legalább mégis csak sikerült valami. Más újat nem tudok a kötésmintáról sem mesélni: lásd kék kézelő sál.. Kínos, kínos, mit is regéljek még róla –tudod, mit? Gyönyörködj a Kölni Dómban is, hiszen úgy néz ki, hogy mégis csak a háttér a lényeg!

Csavaros is, meg nem is

Fotó: Barna Péter

Ès akkor most, hogy kipróbáltuk a kézelőt (amit funkciója szerint inkább karalónak kellene hívni, mert az egész karon végigfut), akkor most lehet aszimmetrikusan csíkokat elhelyezni belé, “kétszínűvé” tenni, és egy szép hullámot belecsavarni.

Nyilván a saját színeivel harmonizáló pólóhoz jobban illene, így nyugodtan vonatkoztassunk el a képen lévő illusztrációtól.

Olyan ez a felső, mint az okos lány a Mátyás király mesékből, aki hozott is ajándékot, meg nem is, gyalog is jött, meg nem is. Ez az elfelezett pulcsi pedig meleg is, meg nem is, takar is, meg nem is, vagyis népmesei elmeket is hordoz magában. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kis szöszös szösszenetben ennyi mondanivaló van…?

Tarkát tarkával

A 2009/10-es tél sokáig emlékezetes marad számomra: irreálisan hosszú volt! Az én hőérzékelésem szerint október elején kezdődött, és kb. május elejéig tartott. Èn, fázós emberként, ha nem volt szükséges, nem jöttem ki a házból. Az utak csúsztak, sem biciklivel, sem gyalogosként nem lehetett közlekedni, a buszok több mint félórakat késtek, és még a hagymás-öltözködés sem mindig segített.

Hagymát hagymával, nadrágot harisnyával, fejet sapkával. Ez volt tavaly az aranyszabály. Annyi ruhadarab volt rajtam, hogy visszanézve a télen készült képeket, úgy nézek ki, mintha 10 kilót híztam volna. Csak az a jó, hogy ezt a 10 kilót tavasszal (meg ugye esténként) könnyebben le lehet dobni.

Ez a réteg mentett meg pl. akkor, mikor egy éles kanyarban tócsának néztem a jégfoltot, és pár métert csúsztam a biciklivel. Egy utánam jövő autós sokkosan kérdezte, hogy elvigyen-e az orvoshoz, mondtam neki, hogy épp oda indulok, úgyhogy ha van valami, majd szólok neki. De nem lett semmi, csak egy kék folt a térdemen. Abban a pillanatban nagyon örültem annak, hogy annyira be voltam öltözve, mint akik a kutyakiképzésen a gonoszt játszák, mert ez mentett meg.

Szóval ez volt az a tél, ami szobafogságra kényszerített, és volt alkalmam kötni, kötni és kötni ebben a fránya időben.

Rám a szürkeség úgy hat, hogy egyre tarkábbá válok. Utálom a szürkét. Egy dolog néz ki jól szürkével: sok élénk szín. Ùgy még elmegy.

Ìgy aztán csak vettem és vettem a tarkabarka fonalakat, és főleg sapkákat gyártottam belőlük, hadd virítsanak a latyakos utcán, a szürke égben, a fekete kabátos emberek mellett és a tompa fényekben hetykén.

Ezek a sapkák is e keretek és motivációk között készültek, és szeretem a vidámságukat. Viszont egy hátrányuk nekik is van (és most saját fészkembe piszkítok). Aranyosak, szépek, nagyon jól szelelnek, viszont szeles időben nem sokat védenek –akkor kell a bélelt fejfedő, vagyis zord zimankó esetén a szabály: szelet sapkával, sapkát béléssel.

Fotó: Barna Péter

                                             

A maradék zöldek

Fotó: Barna Péter

Ìme két példa arra, hogy mit csináljunk a maradék fonalunkkal. Az első képnél: kis sapka, még kisebb sál, kész. Egyszerű mintácska rá, vagy még az sem, és pl. ez esetben ez a lucernazöld –vagy minek nevezzem így hirtelen- feldob bármilyen őszi szerkót. A másodiknál még mindig van zöld fonalam, hát összekötöm hozzápasszoló tarka és más tónusú zölddel, hogy ne legyen olyan monoton, na meg, hogy be tudjam fejezni a sapkát.

Hadd jegyezzem meg ide, hogy a kötéseimmel úgy vagyok, mint a rajzaimmal. Egy ideig gyönyörködöm bennük, de rájövök, hogy a sorsuk úgyis az lesz, hogy elosztogatom őket a hozzájuk passzoló embereknek. Még a legsnasszabb kötéseimet is először nehezen adom ki a kezemből. Megbeszélem magammal, hogy nekem ezek a színek jobban állnak, és majd egy pirosat vagy sárgát kötök az épp szülinaposnak… Aztán vagy sikerül megválnom a darabtól, vagy éjjel-nappal kötök, hogy elkészüljön időben még egy ajándéknak szánt alkotás.

Ez a zöld fonal is egy ajándéknak a maradéka volt, és de jó, hogy elég lett még belőle egy csöpp kis “zöldséghez”. A második sapkához egy tarka gyöngymintás sál dukál. Biztos nem gyöngymintának hívják, de szerintem illik hozzá. Maga a fonal egy kicsit kemény, de nagyon jól mutat. Èljenek a színek!

Fotó: Barna Péter

Rózsaszín ujjal jő a tavasz….

Fotó: Barna Péter

Ez az első „kézelőm“. Ìgy neveztem el ezt a „kötési terméket”, de fogalmam sincs, hogy hívják. A pulóverujjnak meg annak hátának a keveréke, és nagyon nagy feltűnést kelt.

Már régóta próbálgatom a pulóver különböző kistestvéreinek a megalkotását, hogy a hideg hónapokban is változatos legyen az öltözködés, de sokszor a gyakorlatban buknak el ezek az ötletek.

Tavaly pl. készítettem pár pánt nélküli mellényt is, ami nagyon szép és egyedi, de egy kicsit kényelmetlen. Ugye a természet úgy alkotott meg minket, hogy erősebbek vagyunk mellben mint derékban (hálisten). Viszont így egy-egy fűzőnek kifejezetten egyedi szemszámúnak kell lennie, különben nem simul, és az az érzése az embernek, hogy felül nem tart. Majdnem lehetetlen, de legalábbis hosszadalmas munka, sok-sok sorlebontással mögötte. Ha ismét rá tudom szánni magam, akkor lehet, hogy egyszer megint nekiállok.

Ennél a modellnél még csak próbálgatom a karmaimat, vagyis a kötőtűimet. Formailag sikerült összehozni, bár arra figyelni kell, hogy ne a csuklóhoz mérjük a mintát, hanem a könyökhöz, különben szűk lesz arrafelé.

Egyszerű patent minta fut végig az egész kötésen, ebből a szempontból semmi extra, de legalább van egy kiinduló pontom, és jöhetnek a vadabb minták és formák ezután.

A fonal vastag, bújós és a rózsaszínkedvelőknek ideális.

A lerágott csontos sál

Fotó: Barna Péter

Ez a kézelő sál, ahogy én hívom, a spanyolviasz kategóriába esik, ugyanis azt gondoltam, hogy én találtam ki. Többször járt az eszemben, hogy jó lenne valahogy a hideg téli hónapokban uralkodó unalmas öltözékemet feldobni. Farmer pulóverrel, pulóver farmerrel -tényleg egyhangú! A baj csak az, hogy nagyon fázós vagyok, és szeretem a védő funkciót ellátó meleg pulóvereket. De szeretem a sálakat is. Innen jött az ötlet, hogy kötök egy kézelőt (lásd előző bejegyzés).
Ez egész jópofa volt, de valami még vadabbra vágytam, és a következő teremtményt meghosszabbítottam annyival, hogy egyszer körbeérjen a nyakamon. Felhúzni a következőképpen kell: Mikor elkészül, belebújsz az egyik ujjba, megtekered a nyakad körül, és bebújsz a másik ujjba. Finom meleg, lehet póló fölé húzni, illetve mellénnyel kiegészíteni, ha túl hidegre fordulna az idő. Nagyon büszke voltam magamra, mikor kész lett, és imádom ezt a cuccot. Még a levédetésére is gondoltam!
Azt, hogy ez a furmányos felső már egy ideje nyakakat melegít, egy elejtett megjegyzésből tudtam meg: "Ja, ilyet már láttam." - ezzel a nyegle mondattal méregette egy hölgyemény ismerősöm a több hónapos munkámba telt -ezek szerint- lerágott csontot. Ìgy letettem arról, hogy sajátomnak könyveljem el azt, aminek még nevet is adtam. (Egyébként ugyanígy jártam a kötött pánt nélküli toppal is.) De ettől függetlenül nagyon szeretem ezen alkotásom.
Maga a kb. 2 m hoszú sál valóban több hónapos munkámba került, s ez 2 dolognak köszönhető. Az egyik az a mintája, ami az elején majdnem arra késztetett, hogy feladjam az egészet. Nem a patent részre gondolok, az egy egyszerű kettő sima, kettő fordított képlet kb. 15 cm hosszan.
A koncentrálást igénylő bordás mintát a következő képlet adta: a 4-gyel osztható + szélszemek számú alapsorhoz kiválóan megy, ha az 1. sor fordított, a 2. és a 8. sor: + 1 fordított, 3 sima +, a 3. és a 7. sor: + 2 fordított, 2 sima +, a 4. és a 6.sor: + fordított, 1 sima +, az 5. sor: sima, és ezeket a sorokat ismételgetjük. Bele lehet zavarodni!
Ha valaki most lát ilyet először, annak elmondanám, hogy a kötésnek van egy speciális nyelvezete, amitől néha én magam is a hajam tudnám tépni, mert századszori olvasás után sem értem. Kb. olyan, mint a térgeometria volt számomra annak idején: hiába húztam be egy vonalat 3D-sen a rombuszban, ahol egy parallelogrammának kellett volna megjelennie, nekem mindig valami más négysarkú forma jött ki. Itt is előfordulhat ez a térgeometriai jelenség, és ilyenkor jó, ha egy hurkolásban tapasztaltabb embert megkérdezünk, vagy egy könyvben utánanézünk annak, hogy a többtagú ismeretlenes egyenlet mit is takar. Èn nem fogok titokzatoskodni, és elárulom, hogy a két + jel közötti rész csupán a minta ismétlését jelenti. Ennyi a nyitja, nem ördöngősség. A többi, vagyis a koncentrálás és a szemkövetés inkább.
A másik oka, hogy ilyen lassan készült el a sál, hogy a bonyolult mintához hozzájött még, hogy végére értünk ennek az irtó hosszú télnek, és én az első napsütésre, mint a természet hívására, szokásszerűen leteszem a kötést, és csak szeptemberben veszem újra elő. Ez nagyjából olyan, mint a költöző madarak kiélezett ösztöne az időjárás változásához. Ezek a szárnyasok elrepülnek Afrikába melegedni a tél elől, én meg előveszem a finom és melegítő fonalakat.
Az viszont nem hagy nyugodni, hogy valóban van-e ilyen nyaktekerészeti karfrekvenc (hogy szabadon éljek Kazinczy nyelvújító kifejezéseivel), és utána fogok járni, vajon hol és milyen "jailyet" látott az ismerősöm. A beszámolóval visszatérek.