Eperke

Kötöttem egy női változatot a nyakmelegítőre. Rózsaszín zöld csíkokkal… 

Azt hiszem, most élem át, amit egyszer a Prokop Dóra mondott a tv-ben, mikor rövidre vágatta a haját és színes cuccokat kezdett el hordani: „30 után kicsit meghülyül az ember.“ De nem is kellene idézőjelet raknom, mert nem biztos, hogy szó szerint így mondta, de nekem tényleg így rémlik.

Bár mondják, nálam ez a fajta „hülyülés“ már lassan lecsengőben van, csak néha tör föl. Emlékszem, mikor még sok-sok évvel ezelőtt sajtóreferens voltam egy nagyon hivatalos és komoly újságnál, ahol 1. nem volt asztalom 2. a nem létező asztalomon nem volt számítógép („Ja, majd, ha valaki fölkel a helyéről cigiszünetet tartani, akkor használhatod a gépét“- itt viszont marad az idézőjel) 3. ha vendég jött, székem sem volt… 

Na, szóval ennek a komolyan vehető újságnak dolgoztam, mikoris sajtótájékoztatóra kellett mennem, mert megnyitották az egyetem egyik új szárnyát. Az alkalomhoz illő ruházatom a következő volt: türkíz színű, vállat szabadon hagyó póló, sárga és narancssárga batikolt térdgatya mindenféle színű rávarrt madzagokkal és bordó indián szandi…(A táskám azt hiszem zöld volt.) Igazából csak egy helyen nem voltam színes: az arcomból minden vér kiszállt, mikor megláttam a vendégeket... Még fotó is volt a Dunántúli Naplóban, ahogy ott állok az öltönyös és kosztümös normális emberek között… De azért büszkén tartottam magam, és megkérdeztem a tanszékvezetőtől azt, amit senki nem mert. Gondoltam, ha már kivülálló vagyok, akkor már tök mindegy.

De visszakanyarodok a rózsaszín nyakmelegítőhöz: igaz, hogy még én adtam a tanácsot, hogy 80 szemmel lehet kezdeni a kötést, és akkor nem áll el a csősál, de mint minden tuti szemszám a kötésben, ez a dolog is megbukott. Ugyanis az én nyolccsigolyás, nyüzüge nyakamon (hármas alliteráció!) eláll ez a tarkaság. 

Na, azt hiszem, ezt is elajándékozom.

Fejetlen kosztüm

Azt olvastam a blogírás nagykönyvében, hogy sokan elkövetik azt a hibát, hogy a blog témájától eltérnek, és másról is el kezdenek helyzetjelentéseket írni. Gondoltam, akkor rendben, én maradok a kötésnél.

De most az egyszer (?) kivételt teszek, mert erre annyira büszke vagyok. Véget ért a Kölni Karnevál, amit egyébként kevesen ismernek nálunk. Főleg az nem ismert, hogy itt a mulatság egy hétig tart  más és más programokkal. Akit érdekel, annak hiányosan, de azért találtam róla egy cikket. Meg szerénytelenül idemásolom egy tavalyi cikkemet is.

Most, hogy ezzel is megismerkedtünk, visszakanyarodok oda, amit eredetileg  szerettem volna bemutatni, vagyis a jelmezemhez. Èn mint nagy “beöltöző” –legyen az Giccs-party, vagy jelmezbál- teljesen be vagyok zsongva a jelmezektől, vagy ami még izgalmasabb: annak készítésétől. 

Egy ideje már kacérkodtam a gondolattal, hogy páva leszek, de a karnevál boltokban (mert ilyen is van) azt mondták, hogy nehéz készíteni, és nem is szokták. Ez volt a kulcsszó! 1. Olyan nincs, hogy nehéz, legfeljebb fantáziátlan 2. Akkor csak én leszek páva, és ugyis az a cél, hogy egyedi legyen a jelmez.

Ha nem is piff-paff, hanem sok hátfájással, de megcsináltam a jelmezt. A tollakat a hátamon legyezőből alakítottam ki, és gumival rögzítettem, aztán elegánsan eltakartam. A műszempillám tetszett a legjobban: kék toll volt a végén. A sminkhez és a kiegészítőkhöz ezenkívül még kék és zöld csillogó zselé, pávatollfülbevaló (s.k.) és kék szemfesték is tartozott. Szerintem nagyon szép lett. 

Ami vicces az egészben, hogy rájöttem, hogy a szerep/ruha tényleg befolyásolja a viselkedést. Mikor elkészültem, egész végig nézegettem magam a tükörben… Aztán kapcsoltam, hogy tényleg “páváskodok”, és abbahagytam, de az inger…az, az megmaradt… Na, jó, ilyen drámai nem volt, de közel voltam a hiúság vásárához. 

Aztán meg jól pofára estem, mikor kiléptem az ajtón, és szembejött velem egy másik páva… Cö! Na, ennyit arról, hogy egyedi vagyok... Egyébként az én jelmezem jobb volt, mert az ő tollai a fenekén lógtak. Eredetileg ugyan lefelé is szokott lógni a páva farka, de jelmezen az nem néz ki olyan jól. Szerintem.

Még egy pávát láttam a tv-ben a gazdagék Sitzung-ján (ülős mulatság), az viszont döfi volt, és még a sminkjét sem ő készítette, hanem profi sminkes. Nyilván így is lehet, ki mennyit engedhet meg magának. De irigység nélkül bevallható, hogy szépen megcsinálta a divattervező (is).

A bosszantó mégsem a riválisok ténye volt, hanem, hogy elfelejtettem egész alakos fotót készíteni magamról, így majdnem oda lett a sok munka –legalábbis az utókor számára. Aztán a férjemnek támadt az az ötlete, hogy másnap is húzzam fel a kissé már megrongyolodott jelmezt, így az is valami. Egy lépéssel előrébb voltam, de nekem még ez is kevés volt, mert fáradt szemekkel snassz frizurával mégsem ugyanaz. Addig-addig, míg próbálkoztam a PhotoShopban, és öszevarázsoltam a karneválos fejem a kosztümös képpel. Szerintem egész jó lett, bár van benne valami bizarr.

Ès így most már én is megnyugodtam. Szép is volt a jelmez, és mutogatni is tudom.

Csőstől jön…

…a megrendelés. Ez ugyanis az első darabom, amit megrendelésre készítettem –és ráadásul az első kuncsaftom férfi. Ami azért furcsa, mert nem gondoltam volna, hogy a férfiakat  a kötött holmi nagyon érdekelné. Bár  lehet, hogy a hideg tél és a torokfájás befolyásolja az érdeklődést (is).

Ha valakinek kedve van ilyen csősálhoz, akkor egy 4-5-ös fonal esetén 80 szemmel érdemes elkezdeni, így nem áll el nagyon a nyaktól. A hossza az egyéntől függ: lehet épp csak a nyakon ráncolódó falatka, esetleg orrig felhúzható variáció (mint az enyém), de csősapit is lehet belőle készíteni. Na, cső!

Türelem sok mindent terem

Végre! Legyőztem a belső disznókutyát –ahogy a németek mondják. A disznókutya felelős mindenért, amit az ember nem csinál meg: az elhalasztott takarításért, a holnapra áttolt nyelvtanulásért és a kötés leírások megértésért…

Hát, most legyőztem a kis dögöt (bocsánat), és átgondoltan nekiálltam még egyszer annak  a bolerónak, amiből L-XL-es méret lett a végén. A szenvedésem története itt és már higgadtabb formában olvasható.

Szóval, ismét elővettem a kötésleírást, mert maga a boleró nagyon tetszett, és mindenképpen akartam egy ilyet magamnak. (A leírást egyébként az Amelie 54. évfolyamának 2011/tél példányából vettem.)

Először is nem 66 szemmel kezdtem, hanem 50-nel, különben a háton, a hónalj mögött gyűrődne az "anyaghalom". Aztán meg kicsit kevesebbet kötöttem a hosszát tekintve is. A gallérnál pedig mindent elsumákoltam: a karok összefércelése után megmaradt szabad szemeknek csak a dupláját szedtem föl, és külön kötöttem rá a gallért, nem pedig a boleróból kiindulva. 

Egyébként a fonal egy török, 10%-os moher fonal. A karrésze perzsamintával van kötve, a gallér pedig 2 sima egy fordítottal.

Az eredmény jól látható. Kész, épp és egészséges. Arra igazán büszke voltam, hogy a 8 gombolyag helyett 2 és féllel megoldottam az egész bolerót, életem első "disznókutyás" boleróját!

Zölddel dobni a feketét

Ezt a gallért és mandzsettát azután készítettem, hogy végigtúrtam a fonalas dobozomat, hogy rendet rakjak benne. Mindenhol maradék fonalak hevertek szomorúan, és nem voltak elegendők semmihez. Pl. itt volt ez a vastag zöld és fekete fonal. Túl nagy durung és túl kevés bármihez is, de mégis kár érte, mert annyira finom puha.

Ekkor ugrott be, hogy feldobhatnám egy jó kis kiegészítővel a fekete felsőket, amiket eddig csak pulóver alá húztam fel. A gallér meg a mandzsetta adta magát az ötlethez.

A gallérnál a felső sorok simán vannak kötve, ezért szépen visszakunkorodnak, aztán átváltottam lusta kötésre, ami tartást ad az egésznek. Végül egy gombbal és horgolt gomblyukkal összehoztam a két oldalt.
Formáját tekintve számomra van benne valami, ami  engem a vadnyugati filmekben látható ingnyakakra emlékeztet. (Sajnos nem találtam hozzá képet, hogy mire gondolok, de talán lehet sejteni.)

Szerintem jópofa, és egyéni kifejezést ad az egyszínű hosszú ujjúnak.

Fonalas tapasztalat

Képzeljük el, hogy előveszünk egy új receptet, hogy valami finomat főzzünk. Meg vannak adva a hozzávalók, meg az adagok. Nyilván a recept leírásnak megfelelően fogom összedobni a finomságot, és legfeljebb csak annyit változtatok, amennyit az ésszerűség meg az ízlésem megkíván. Előfordul, hogy nekem sok, vagy kevés benne egy hozzávaló, de alapvetően közel járok a saját ízvilágomhoz.

Ha most pedig ezt az ételreceptet egy transzformáló gép átalakítaná a kötés leírások nyelvére, akkor ez az étel: 1. hatalmas adag 2. rettenetesen sós/édes/csípős lenne. Hogy miért?

Mert eddigi tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy a kötésleírások gyakran túloznak és megalomániások. Például: ha ott áll a méretnél, hogy 36-40-es, az már gyanús. Aztán, amikor azt írja egy bolero gallérjánál, ami körbefut a háton, hogy szedjél fel 202 szemet, majd szaporítsd be az első sorban minden harmadikat, akkor kirobban belőlem a kérdés, hogy minek??

Ez egy őrült nagy mennyiség, amit eleinte nem értek. 

Aztán szép lassan ezt is megértettem. Amikor elkészült az egyébként gyönyörű darab, akkor láttam meg, hogy a sejtésem beigazolódott: olyan nincs, hogy S-L méret egyben.

Ebben az esetben csak L létezik, amibe 8 vagyis nyolc darab gombolyagot vettem. Azért hangsúlyozom ki, mert, aki ismeri az árakat, az tudja, hogy ez kész vagyon! Nyolc gombolyagból pedig már egy pulóvert is lehet készíteni, nem ám, hogy egy bolerót! Egyébként a gyakorlatban elég volt 6 és fél gombolyag hozzá, de akkor is! Kénytelen voltam a leírást átírni és “életszerűvé” tenni. Aztán meg bosszankodni, hogy nem tudom hordani a bolerót, annyira nagy.

Ez nem az első eset, hogy azt tapasztalom, hogy a kötés leírásokban nemcsak érthetetlen a nyelvezet, de túl sok fonalat is írnak, pedig meg lehetne oldani kevesebbel-olcsóbban is. Ùgyhogy csak odafigyelni, mert ez is csak egy üzlet!

Ès a bolero sorsa? Mint mindig ilyen esetben, más fog neki örülni.

Variációk egy karácsonyfára II.

Hát, csak nem jött össze a sorozatom a karácsonyfákról. Elkapott valami nyavalya, így az ünnepek előtt nem tudtam összeállítani, amit akartam. Még jó, hogy az ajándékok már régen készenlétben álltak, különben nagyon kínos helyzetbe kerültem volna.

Na, de sebaj, bepótoljuk, ami elmaradt, és íme a következő jelöltünk: Ő egy ún. filcfonalból készült csoda. Azért mondom, hogy csoda, mert az ember megköti, amit akar -ez esetben egy fát, vagyis a gyakorlatban egy kúp alakot-, majd kimossa 60°-on, és tádáám: összemegy, és kifilcesedik. Most lehetne mondani, hogy akkor olyan, mint a gyapjú, de ez “tudatosan” megy össze, vagyis arra való, és szépen filcesedik. (Kár, hogy nem csináltam előtte-utána fotót, de ez is csak most jutott eszembe.)

Az eladó néni azt mondta nekem, hogy úgy kössem, hogy 30%-kal fog összemenni a tervezett alak. Nekem volt az 50 is. Soha nagyobb bajt: jó lesz karácsonyfa dísznek.

Ha pedig a karácsonyfánál tartunk, és valaki csodálkozik, hogy ez a kis vacak mitől lesz karácsonyfa, hát elmesélem: mikor kimostam a fácskát, vizesen még formázható volt, és több alakra is igazíthattam. Olyan, mint pompom. Ha akarom karácsonyfa, ha akarom harang, vagy egy kifordított bunda kucsma... Èn most a harangot választottam, mert karácsonyfám már volt. Akkor is, ha karácsonyfát ígértem. Pont. Mindenki azt készít belőle, amihez kedve szottyan.

Azoknak, akiknek felkeltettem az érdeklődését a filcfonallal kapcsolatban, ide linkelek egy képet: filcfonal

Nyilván első látásra semmit nem árul el magáról, de remek dolgokat lehet belőle készíteni! Èn is csináltam 4 "kúpot", jól el is osztogattam Karácsonykor, és vad színei miatt jamaicai-karácsonyfának neveztem el őket. Nekem ez a szolíd kék és zöld szín kombináció jutott.

Struktúrák, hurkák, megjegyzések

Ezt a komplett kis szettet a barátnőmnek készítettem Karácsonyra. A gyönyörűséges benne, hogy a fonal kb. 4 különböző struktúrát (hullám, hurka, szösz, szöszös hurka) és -fénytől függően- kb. 4 színt (élénk kék, sötétkék, lila, barna) rejt magába. Ki hogy nézi.

Nem volt meglepetés, hanem megbeszélésre készült. Két kérése volt a barátnőmnek: 1. a sál akkora legyen, hogy éppen csak körbeérjen a nyakon, de már ne púposodjon a gombolás alatt 2. színben menjen az új kabátjához.

Az elsőben biztos voltam, hogy nem sikerült teljesíteni, és kicsit hosszú lett a sál, a másodiknál pedig abban voltam biztos, hogy a kék kis barna beütéssel nagyon feldobja majd a négerbarna kabátot. Négerbarna... Hát, mert a sötétben, egy nagyobb gyertya mellett és a forralt bor gőzén keresztül néger barnának néztük az új kabátot.

Mondanom sem kell, hogy pont fordítva lett a dolog. A sál teljesen optimális lett, viszont a szín kicsit mellé ment. A kabát, ha most jól láttam, akkor inkább khakizöld színű, de mivel közösen állapítottuk meg a nem létező árnyalatot, a felelősséget így nem vállalom. Egyébként is mindegy, mert nagy volt az öröm, és a dicséretek sem maradtak el.

Megjegyzés: A kép egyébként január 1-én készült, ami az év legcsúnyább napja utca- és társasházi lépcsőház-esztétikai szempontból, ha lehet érteni, mire célzok. A fotózás után haza is menekültünk a különböző objektumokon keresztül.

Variációk egy karácsonyfára I.

Kaptam egy tippet, hogyan lehetne egyszerűen asztali karácsonyfát horgolni, erre beindult az agyam. Nem is az motivált elsősorban, hogy ugyanazt a fát készítsem el, hanem annak variációit.

Az első ötletem a képen látható. Nem egyszerűbb, mint az inspirálója, viszont -szerintem- szebb. Egy ún. gnocchi fonalból készült, ami onnan kapta a nevét, hogy a zsinórra kisebb, hosszúkás formájú gombócok vannak felfűzve.

Komolyan mondom, hogy embereket lehetne kínozni a szemfelszedésével… Valahogy ellenállnak a kis szimpatikus csomók, és nem bújnak át egymáson, mint egy normális fonalnál. Maga a kötése sem olyan, mint a többinél: itt ügyelni kell arra, hogy a hurkolás mindig két gombóc között legyen. Ìgy adja majd ki a struktúráját. Utáltam kötni, de az eredmény nagyon szép lett. Ráadásul van valami puha hatása, amitől a douglas fenyő jut róla eszembe.

Mikor kész lett maga a fa, és kigyönyörködtem magam benne, akkor jött az MB része. MB nálam Mindent Bele jelent, és mielőtt valaki félreérti, inkább arra vonatkozik, hogy azt használom fel, ami otthon van. Ìgy keletkeznek az MB-levesek és ételek, meg a peppek egy-egy ajándékon.

Itt az MB-dísz a fonalas dobozkám alján üldögélt. Ehhez a fenyőhöz tervezték, és ehhez a fenyőhöz vettem pár évvel ezelőtt ezt a bolyhos fehér fonalat –csak akkor még nem tudtam róla-, s mely tökéletesen mintázza hozzá a hófoltokat.

Aztán találtam egy kis aranyszínű csengőt egy csoki Mikulásról, és már kész is a csúcsdísz. A férjem szerint valami piros is kellene rá, és szerintem is díszes lenne vele, viszont valahogy mégis annyira tetszik így "naturban", hogy egyelőre nem aggattam rá semmit. Talán később.

Fekete muszály

Többen tudják, hogy nem szívesen húzok feketét. Legalábbis tiszta feketébe nem öltözöm, ha nem muszály. A hétköznapokban túl kényelmes és fantáziátlan megoldásnak tartom.

Sajnos a múlt hónapban muszály volt feketét öltenem.

Valaminek nem volt muszály megtörténnie, de megtörtént. Valakinek nem volt még muszály mennie, de elment.

Annak kötöttem a sálat, akit itt hagyott, de itt sem bírtam tiszta feketét kötni, és köztes megoldást választottam: a fonalban kis színes gombócok virítottak itt-ott, és ezt így tökéletesnek tartottam.

Ìgy ez a sál tiszteletadó, színt rejtegető és melegséget üzenő.

Vad helyen, viharos időben fotóztuk le a Rajna partján egy emelőszerkezeten. A szél a rácsoknak szögezte, és vadul tépte. Jaj, mondom, ha felkapja, és nem lesz többé! De muszály volt maradnia, mert még küldetése van.

In memoriam J.B.

Minden sál mögött egy történet

E sál mögött több apró történet is rejlik. Az egyik, hogy ajándéknak szántam valakinek, akihez az elkészült formában –szerintem- annyira nem illett, így nem adtam neki. Túl rózsaszín, túl bonyolult mintával -nem, nem, ez nem illik hozzá. Ìgy a nyakamon maradt, és keresem jogos gazdáját.

A másik történet, hogy megtaláltam ezt a padot, amit kiváló fényképalanynak véltem, és ekkor vettük észre, hogy ezt a teret mások is inspirálónak találták, és így Karácsony környékén feldíszítették az ott büszkélkedő fát (lásd 2. fotó).

Alig kattintottunk egy képet, mikor leszakadt az ég, és nem is akárhogy. Sütött a nap, közben gombostűfej nagyságú jég gyöngyözte be viszonylag gyorsan az utat. Beálltunk egy fa mögé, és a kesztyűmbe gyűjtöttem a kis fehér bogyókat, mikoris a jégesőről egy másik történet jutott eszembe: az egyik kedvenc tanítványomtól, akinek magyart tanítottam, megkérdeztem, hogy ugyan, ha már az időjárásról beszélünk, mondja már meg, hogy mondjuk magyarul a jégesőt (németül Hagel). Erre elgondolkodott, és mivel okos fiú volt, azt mondta, hogy biztos valamilyen eső. Mondom igen. Erre ő: Ne mondd meg! Megvan! Fagylalteső! (Eis-Regen). Nem szoktam tanítványt kinevetni, de ez esetben nem tudtam megállni, hogy ne induljon be a képzeletem egy ilyen mesekönyvbe illő esőtől, és kitört belőlem a homéroszi kacaj. Azóta is, ha jég esik, önkéntelenül arra gondolok, hogy mi lenne, ha ez most fagyi lenne...

Ami viszont engem a fa alatt álldogálva és a jégesőt kivárva még elgondolkodtatott, hogy lám így lesz egy hobbiból történetekhez szövödő emlék. Milyen jó!

„A háttér a lényeg!“

Ez az egyik kedvenc fénykép kommentem a wiwen meg a facebookon. A mondat kizárólag tenger előtt állós, BIKINI-s képeknél olvasható. Minden egyes alkalommal megdöbbenéssel tölt el, mennyi értelmes nő tölti fel a bikinis képeit a netre, és mennyien gondolják, hogy most nagyon eredeti és egyedi álszerénységgel oldották meg a magyarázkodást a hiúságukra…

“Gyarlóság, asszony a neved!” Bocsánat, de ez a helyzet még egy idézetet kíván valakitől, aki kicsit közelebb járt az igazsághoz.

Az én képem esetén ugyan a háttér is jelentős, de a blog megkívánja, hogy valamit az előtérben lévő “dologról” is szóljak. A sapkát most figyelmen kívül hagynám, mert azt vettem (bár annak is megvan a története, ami forralt borral kezdődik), és inkább csak a nyak-kígyóról mesélnék.

Mit is mondhatnék? A kialakulásáról és fejlődés történetéről a novemberi cikkekben már írtam, itt csak még egy mű mutogatásáról, meg az én mesélési igényemről van szó. Ami erről a képről mindig eszembe fog jutni, hogy milyen iszonyatos hideg volt. Erre én a fotó kedvéért levettem a kabátomat, megbámultattam magam a fagyoskodó turistákkal, s ekkor lemerült a fényképezőgép aksija. Szóval, pár percet így vártam december szép vasárnapi délutánján, majd ismét megpróbáltuk a kattintást. Azt, hogy sikerült a kép, csak otthon tudtuk meg, úgyanis a gomb lenyomásával egy időben ismét kikapcsolt a gép. Legalább mégis csak sikerült valami. Más újat nem tudok a kötésmintáról sem mesélni: lásd kék kézelő sál.. Kínos, kínos, mit is regéljek még róla –tudod, mit? Gyönyörködj a Kölni Dómban is, hiszen úgy néz ki, hogy mégis csak a háttér a lényeg!

Csavaros is, meg nem is

Fotó: Barna Péter

Ès akkor most, hogy kipróbáltuk a kézelőt (amit funkciója szerint inkább karalónak kellene hívni, mert az egész karon végigfut), akkor most lehet aszimmetrikusan csíkokat elhelyezni belé, “kétszínűvé” tenni, és egy szép hullámot belecsavarni.

Nyilván a saját színeivel harmonizáló pólóhoz jobban illene, így nyugodtan vonatkoztassunk el a képen lévő illusztrációtól.

Olyan ez a felső, mint az okos lány a Mátyás király mesékből, aki hozott is ajándékot, meg nem is, gyalog is jött, meg nem is. Ez az elfelezett pulcsi pedig meleg is, meg nem is, takar is, meg nem is, vagyis népmesei elmeket is hordoz magában. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kis szöszös szösszenetben ennyi mondanivaló van…?

Tarkát tarkával

A 2009/10-es tél sokáig emlékezetes marad számomra: irreálisan hosszú volt! Az én hőérzékelésem szerint október elején kezdődött, és kb. május elejéig tartott. Èn, fázós emberként, ha nem volt szükséges, nem jöttem ki a házból. Az utak csúsztak, sem biciklivel, sem gyalogosként nem lehetett közlekedni, a buszok több mint félórakat késtek, és még a hagymás-öltözködés sem mindig segített.

Hagymát hagymával, nadrágot harisnyával, fejet sapkával. Ez volt tavaly az aranyszabály. Annyi ruhadarab volt rajtam, hogy visszanézve a télen készült képeket, úgy nézek ki, mintha 10 kilót híztam volna. Csak az a jó, hogy ezt a 10 kilót tavasszal (meg ugye esténként) könnyebben le lehet dobni.

Ez a réteg mentett meg pl. akkor, mikor egy éles kanyarban tócsának néztem a jégfoltot, és pár métert csúsztam a biciklivel. Egy utánam jövő autós sokkosan kérdezte, hogy elvigyen-e az orvoshoz, mondtam neki, hogy épp oda indulok, úgyhogy ha van valami, majd szólok neki. De nem lett semmi, csak egy kék folt a térdemen. Abban a pillanatban nagyon örültem annak, hogy annyira be voltam öltözve, mint akik a kutyakiképzésen a gonoszt játszák, mert ez mentett meg.

Szóval ez volt az a tél, ami szobafogságra kényszerített, és volt alkalmam kötni, kötni és kötni ebben a fránya időben.

Rám a szürkeség úgy hat, hogy egyre tarkábbá válok. Utálom a szürkét. Egy dolog néz ki jól szürkével: sok élénk szín. Ùgy még elmegy.

Ìgy aztán csak vettem és vettem a tarkabarka fonalakat, és főleg sapkákat gyártottam belőlük, hadd virítsanak a latyakos utcán, a szürke égben, a fekete kabátos emberek mellett és a tompa fényekben hetykén.

Ezek a sapkák is e keretek és motivációk között készültek, és szeretem a vidámságukat. Viszont egy hátrányuk nekik is van (és most saját fészkembe piszkítok). Aranyosak, szépek, nagyon jól szelelnek, viszont szeles időben nem sokat védenek –akkor kell a bélelt fejfedő, vagyis zord zimankó esetén a szabály: szelet sapkával, sapkát béléssel.

Fotó: Barna Péter

                                             

A maradék zöldek

Fotó: Barna Péter

Ìme két példa arra, hogy mit csináljunk a maradék fonalunkkal. Az első képnél: kis sapka, még kisebb sál, kész. Egyszerű mintácska rá, vagy még az sem, és pl. ez esetben ez a lucernazöld –vagy minek nevezzem így hirtelen- feldob bármilyen őszi szerkót. A másodiknál még mindig van zöld fonalam, hát összekötöm hozzápasszoló tarka és más tónusú zölddel, hogy ne legyen olyan monoton, na meg, hogy be tudjam fejezni a sapkát.

Hadd jegyezzem meg ide, hogy a kötéseimmel úgy vagyok, mint a rajzaimmal. Egy ideig gyönyörködöm bennük, de rájövök, hogy a sorsuk úgyis az lesz, hogy elosztogatom őket a hozzájuk passzoló embereknek. Még a legsnasszabb kötéseimet is először nehezen adom ki a kezemből. Megbeszélem magammal, hogy nekem ezek a színek jobban állnak, és majd egy pirosat vagy sárgát kötök az épp szülinaposnak… Aztán vagy sikerül megválnom a darabtól, vagy éjjel-nappal kötök, hogy elkészüljön időben még egy ajándéknak szánt alkotás.

Ez a zöld fonal is egy ajándéknak a maradéka volt, és de jó, hogy elég lett még belőle egy csöpp kis “zöldséghez”. A második sapkához egy tarka gyöngymintás sál dukál. Biztos nem gyöngymintának hívják, de szerintem illik hozzá. Maga a fonal egy kicsit kemény, de nagyon jól mutat. Èljenek a színek!

Fotó: Barna Péter