Ès még egy fülbevalótartó

Ajándéknak szántam, de szerintem kicsit nagyon tarka lett.

Az Idee boltban vettem ezt a gombaformát, és azonnal beugrott az ötlet, hogy ebből remek kis fülbevalótartót lehetne csinálni. Befestettem, ragasztottam rá Matrijóska figurákat, végül fúrtam bele 5 kisebbfajta kampót is. Ennyi:)

Régi és új

Otthon találtam ezt a szobromat, amit még kb. 8 éve csináltam. Sajnos letörött a kacsója, de a botja elég jól eltakarja ezt a kisebb fogyatékosságot.

Az alatta lévő csipkét én festettem be, és valahogy a két dolog megtalálta egymást. Most az ablakpárkányt díszítik. 

A háttérben ruhaszárító kötél van, azt a szomszédék találták ki.

Itt van az ősz…

…meg én is újra. Most, hogy hajnaltól szakad az eső és beszorít a lakásba, ismét elkezdtem barkácsolgatni.

Az első ez őszi gyártmányom egy hosszas ötletérlelés eredménye. Aki ötlettermelő ember, az tudja, hogy vannak a hirtelen jött ötletek, vannak, amik kicsi előkészületet igényelnek és vannak ugye ezek a hosssssszasan születő, nehezen érő ötletek, amik néha akár évtizedekig is bizonytalankodnak.

Ez az ötletem úgy született, hogy, amikor csóró egyetemista voltam, egy barátnőm, aki többet engedhetett meg magának, mint mi, egyszer elcsábított talpmasszázsra. (Eredetileg masszázsra akart elhívni, de nekem az drága volt, ill. energikus emberként nem érdekelt akkoriban semmi nyugis dolog mint jóga meg feszültség-csökkentő masszázs.)

Szóval el is mentem, jót is tett, viszont két dolog miatt nem mentem többet ahhoz a masszőzhöz (ez most nőre is vonatkozik, vagy az csak férfi?). Lehet, hogy az a baj, hogy nem állt be a szája, és ezek a benemálló szájú emberek túl sokat mondanak. 

Ez a hölgy két dolgot mondott, ami megmaradt bennem (vagyis nem sok…): 1. közölte a fájó pontok nyomogatása közben, hogy nem mondja meg, melyik szerveimre kell odafigyelnem, mert ő senkinek nem szokta megmondani. Kérdem miért. Azt mondja csak. Mondom, pedig lehet, hogy segítene vele az embereken. Azt mondja, de lehet, hogy inkább megrémítené őket. Szerintem ez egyáltalán nem professzionális, és kb. olyan, mintha a fogorvos azt mondaná, hogy nem mondja meg, miért fáj a fogam…

2. Közölte, hogy naponta CSAK 10 percet kellene foglalkoznia az embereknek a talpmasszázzsal és az sokat segítene rajtuk. Ezt egyébként abban a korszakomban mondta, mikor teljesen be volt táblázva a napom, de még a fodrász is 10 percet javasolt a hajam ápolására naponta, akárcsak a kozmetikusom a bőrömre

stb. stb. Kiszámoltam, hogyha mindenre időt fordítottam volna, ami hasznos, ami kötelező és amit szeretek, akkor már túljártam volna a napi 24 órán.

De a masszőr hölgynek ez a második mondata valamiért mégiscsak megmaradt bennem.

Tavaly, vagyis 10 évre rá, voltam másodszorra (és véletlenül) talpmasszázson, és az alig 20 éves kínai kislány, aki gyakorlottnak látszott, az összes fájó pontnál elmondta, hogy milyen központot érintett. Ekkor ismét eszembe jutott az említett hölgy, akit bár nem értettem meg, de ráébresztett arra, hogy a talpmasszázs tényleg kell nekem.

Aztán rá fél évre rá a Rajna parton voltunk, mikor arról beszélgettünk a  férjemmel, hogy az ember lába annyira elkorcsosult, hogy már alig bír mezítláb mászkálni, főleg nem a kavicsokon, pedig pl. az őskorban nem volt cipő. Ès ezt a hihetetlenül ellenálló testrészt így tönkretettük. Ekkor szikra pattant az agyamban, felálltam, és közöltem, hogy csinálok egy masszázs szőnyeget. Elkezdtem kavicsokat gyűjteni, amit később a költözés miatt az Isar partján folytattam, míg meg nem találtam a megfelelő “ szőnyeg alapot” is. Ez egy fürdőszobai kilépő ( 4 Euro)  lehet, amire felragasztottam a kisebb-nagyobb kavicsokat.

Most ott áll a fürdőszobában, és fogmosás közben –még csak oda sem kell rá figyelni- lehet egy picit taposni rajta.

Következtetés: néha nem baj, ha egy mondat bosszant, mert még a végén valami jó sül el belőle…

Zöld születésnap

Most látom, milyen régen nem írtam ide semmit. Pedig azáltal, hogy új lakásba költöztünk, tulajdonképpen folyamatosan barkácsolok. Csak az a baj, hogy semmi olyan különösebb dolgot nem alkottam, ami a nagy világ számára érdekes lehetne. Talán jövő hónapban, amikor a nagyratörő terveimet megvalósítottam, akkor mutatok pár megoldást.

Addig is itt egy kép, amire véletlenül bukkantam: egy barátnőmnek festettem még 2 éve a születésnapjára, aki a szoba sarkába, a szekrényre helyezte a képet. Teljesen véletlenül ilyen fény esik erre a sarokra, ami egyúttal a tekintet célpontjává vált. Ami vicces még az egészben, hogy a barátnőm erre a szülinapjára csupa zöld dolgot kapott.

Előítélet

Egy ideje foglalkoztat az előítélet természete. Talán azért, mert az egyetemen erről a témáról kellett egyszer előadást tartanom, és sok mindent megértettem belőle (még jó, különben a többiek sem értették volna…).

De az is lehet, hogy alaptermészetben érzékeny vagyok arra, ha az emberek, mint Pavlov kutyája lökik ki a gondolataikat a meggondolatlan fejükből.

Nem tudom elképzelni, hogy pl. megkérdezzek egy oroszt, hogy Na? Mit reggeliztél? Vodkát? de ami még rosszabb: ha az emberek keverik a kliséket a gőzekével, és pl. egy magyartól kérdezik meg ugyanezt (megtörtént eset).

Egy ideje szinte gyűjtöm az ilyen eseteket, és íme ez lett belőle (ès még nincs vége...):

A képeket én készítettem. Ez angolul copy rightot, magyarul ne lopjot jelent!:)

Megnyitottam a webshopom!!

Voilá! Ìme elérhető végre, amit sok mérgelődéssel (lásd: PHP, CMS, CSS és egyéb informatikai akadályok), sok örömmel (lásd: a színekkel való játék) és persze sok idővel (lásd: idő mint gyorsan fogyó materiál) hoztam össze. Kész van a webshopom!

Azt a napot sem fogom elfelejteni, mikor percre pontosan be voltak táblázva egy napra azok az alkotók, akiktől Pesten (és 100 km-es körzetében…) vásároltam. Mivel Anyukám azt mondta, hogy hideg van otthon, ezért a téli kabátomban indultam el még Kölnből, és abban izzadtam, míg megtaláltam a buszmegállókat és utcákot. Azt itt is szeretném hangsúlyozni, hogy a pesti tájékoztató egységek mint pl. tábla, nyíl stb. vagy gyatrák vagy nem léteznek. Volt egy busz, aminek fél óra keresés után sem találtam a megállóját, míg végül az utcán egyszerűen megállítottam és kész.

A bosszantó viszont pont az volt az egészben, hogy pont azoknak, akikhez a hozzájuk vezető utat nem találtam (ö, ez így jó?), nem írtam ki a mobilszámát. Elég nagy kényszer volt aztán mindenképpen megtalálni őket, mert oda lett volna a bizalom. Ami pedig szerencsére nagy volt, és aminek nagyon örültem. Nyilván voltak olyanok is, akiknek a szemében „messziről jött embernek“ tűntem, és nem lett belőle sem találka, sem vásárlás, de azt is meg tudom érteni.

A lényeg a lényeg, hogy összeállt a dolog, és szerintem nagyon szép dolgokat lehet nálam vásárolni! Köszönöm az alkotóknak!

Fénykép-recycling 1.

Van egy csomó előhívott fényképünk. Foglalják a helyet, albumot meg nem töltenek ki. Na, gondoltam, véget vetek az elfekvő képek hatalmának, és felhasználom őket valamire. Ìme az első ötletem: van egy pár mappánk, amiben a hivatalos papírok gyülekeznek. Miért kellene az eleve komoly dolgokat még szigorúbbá tenni? Ìgy lett aztán a sok fontoskodó papírhalomnak egy-egy fénykép a megkülönböztetése.

 

Ès betűk nélkül is el lehet köztük igazodni mindenféle asszociációval. Pl. a hivatalokkal való levelezésem stb. az mind abban a mappában van, ahol a rács mögött vagyok (érthető…), de van egy másik mappám is (az most nincs a képen), ahol a János hegyen tolom fel a biciklit az utolsó 100 m-en. Na, abban vannak a német tanulmányaim…

Az egyik kép már olyan régi, hogy folyamatosan le akar esni, de előtte jelzésképpen felpöndörödik.  Nyilván annak is köszönhető, hogy a férjem többször letépte, mondván, hogy azért így nem mehet ezzel a mappával a "meetingre"... Èn meg szépen mindig visszaragasztottam a fotót, de már nem nagyon tart.


A mappákról készült fotót meg kellett egy kicsit buherálnom, mert a férjem nem szeretné, ha nagyon látszana rajta. De azért a polója mintája az látszik. Azt egy interneten talált kép alapján csináltattam neki, és annyira belelkesedett, hogy egy ugyanilyen festményt is kellett készítenem neki. A kisebb hibákat, látványos ecsetvezetéseket azóta kijavítottam, és most már kimerem tenni a falra is Bud-ot, vagy ahogy nagymamám mondja, Piedenot. (Nem bírja megjegyezni a nevét.)

BLOGÚJÍTÁS

Már régóta gondolkodom azon, hogy minek is csinálok kötögetős blogot, mikor egyrészt nincs időm kötni, másrészt meg nem tudok olyan gyorsan kötni, mint a néni a Csak ülök és mesélek-ben, aki egy műsor alatt megkötött egy pulóvert… 

A „nincs időm kategóriába“ viszont beletartozik, hogy minden mást alkotok, meg recycle-ok. Arra gondoltam, hogy miért is nem mutatom meg inkább ezeket a dolgaimat? Logikus, nem?

Egy szó mint száz, kinőtte a blogom magát, és innentől kezdve pár kreatívságot is be fogok mutatni. A cím az marad, mert rengeteg dolgot bele lehet magyarázni, a téma viszont bővül.

Hogy rögtön be is mutassam az új arculatot, megmutatom, mit kreáltam ma:

Régóta keresek olyan fülbevalótartót, amiben nem akadnak össze a kapcsok ill. több is belefér mint 4 pár (ráadául ezek a 4 páros tartók még drágák is.) Sokáig érleltem az ötletet, míg összeállt: a fényképtartó ideális lenne, csak az a baj vele, hogy ha nem tudom, hova felakasztani, akkor támaszték nélkül nem állna meg. Mert, hogy nekem támaszték nélkül kellene, ha meg akarom valósítani, amit kigondoltam. Végül az IKEA-ban megláttam tegnap ezt az olcsó fényképtartót, ami állós: tökéletes! Kivettem a műanyagablakot belőle, és belecsúsztattam azt a vékony (kb. 2-3 mm-es) szivacsos anyagot, amit 2 hete vettem a kreatív boltban. Simán át lehet bökni a fülbevalókkal, és szerintem nagyon jópofa lett!

A pillangós füli ringu-tól van, a piros pöttyös blaur-tól, a hajós pedig csermákdesign.

Visszaszámlálás

Nemsokára hivatalosan is beindul a webshopom, ami elsősorban Németországban lesz elérhető… Addig titokzatoskodom...

Levegővétel éééés: dühkieresztés

 

Az egyik legfrusztrálóbb dolog a világon, amikor kiderül, hogy olyan program VOLT a városban, amiről, HA időben értesültél volna, akkor

- ugráltál volna örömödben, mint anno a bubifrizurás lányok a Beatles-koncerten,

- úgy izgultál volna előtte való nap, mint egy kislány a szülinapján,

- két napig pirítóst ettél volna, hogy biztos elég pénz legyen nálad,

- kiszélesedett volna a horizontod, mert más technikákat is láttál volna,

- új ötleteket kaphattál volna és továbbfejlődhettél volna.

Mindezeket átéltem volna, ha tudom, hogy a legnagyobb nemzetközi kézimunka vásár van Kölnben… De nem tudtam, mert ebben a városban nincs egy normális információs közeg: ami nálam pl. a plakátot jelenti.

Mert itt olyan kevés a kreatív ember, hogy gondolták, eh, úgyis csak külföldiek jönnek, azokat meg értesítjük? Vagy hogyan gondolkodtak a szervezők??

Mert azt láttam, hogy ha bútor, sajt, meg erotika kiállítás van, ahhoz van plakát. Mert a zabálás meg a cicis nénik azok mindenkit érdekelnek, de a kreatívkodás az háttérbe szorul. Grrrr. Diszkrimináció.

Mit lehet ilyenkor csinálni? Megnyugtatni magunkat: vagyis körülnéztem, és a képek alapján (amit a Barka honlapján láttam) nem igazán volt olyan modell, ami felkeltette volna az érdeklődésemet, vagy azt mondtam volna, hogy na, ez profi! Alapvetően gépi kötésű dögnehéz pulóvereket láttam unalmas mintával. Vagyis nem gond, hogy nem mentem. Ha pedig az árakra gondolok: itt, Kölnben egy tiszta gyapjú/pamut fonal (5 dkg) 7 EUR-ba kerül, akkor el tudom képzelni, mennyi lenne a vásáron... 

Szóval, megnyugtattam magam, és továbbra is a neten nézegetem az új ötleteket.

Nyulas ünnep

Na, nem azért a nyúl ünnepe ez a stóla, mert közeleg a húsvét, hanem, mert ő a kísérleti nyulam ez ügyben. Aztán, mivel elkészültem vele, ezért ez nekem ünnep.

Elég sokáig tartott, ugyanis valami nem stimmelt a fonallal, és először is túl rövid lett, aztán meg nagyon szorosan kötöttem össze a két darabot. Aztán azt gondoltam, hogy így nem adhatom oda a születésnaposomnak, mert nagyon béna és hordhatatlan, így lebontottam a feléig, vagyis az összefércelésig, és egy irányba kötöttem tovább, amíg fonalam volt. Mellesleg fonal: nem találtam olyat, amilyet kerestem, így egy zoknifonalat kaptam az eladótól. Gondoltam, érti a dolgát. Később rájöttem, hogy valószínűleg mégsem, mert sztreccses fonal volt, és nem tudtam rendesen blokkolni… Még jó, hogy egyáltalán tágult.

Végülis tele van hibával, de ez az első stólám, ráadásul kínnal és keservvel összehozott stólám, ezért valahol büszke vagyok rá.

Aki járatos a fonalas blogokon, az már felismerte (khm, nem biztos), hogy ez a Barka kötősulijának a Vénusz stólája (Edinás kivitelben).

A sáltű Kricsár Annamaritól van, akit csak ajánlani tudok!

Eperke

Kötöttem egy női változatot a nyakmelegítőre. Rózsaszín zöld csíkokkal… 

Azt hiszem, most élem át, amit egyszer a Prokop Dóra mondott a tv-ben, mikor rövidre vágatta a haját és színes cuccokat kezdett el hordani: „30 után kicsit meghülyül az ember.“ De nem is kellene idézőjelet raknom, mert nem biztos, hogy szó szerint így mondta, de nekem tényleg így rémlik.

Bár mondják, nálam ez a fajta „hülyülés“ már lassan lecsengőben van, csak néha tör föl. Emlékszem, mikor még sok-sok évvel ezelőtt sajtóreferens voltam egy nagyon hivatalos és komoly újságnál, ahol 1. nem volt asztalom 2. a nem létező asztalomon nem volt számítógép („Ja, majd, ha valaki fölkel a helyéről cigiszünetet tartani, akkor használhatod a gépét“- itt viszont marad az idézőjel) 3. ha vendég jött, székem sem volt… 

Na, szóval ennek a komolyan vehető újságnak dolgoztam, mikoris sajtótájékoztatóra kellett mennem, mert megnyitották az egyetem egyik új szárnyát. Az alkalomhoz illő ruházatom a következő volt: türkíz színű, vállat szabadon hagyó póló, sárga és narancssárga batikolt térdgatya mindenféle színű rávarrt madzagokkal és bordó indián szandi…(A táskám azt hiszem zöld volt.) Igazából csak egy helyen nem voltam színes: az arcomból minden vér kiszállt, mikor megláttam a vendégeket... Még fotó is volt a Dunántúli Naplóban, ahogy ott állok az öltönyös és kosztümös normális emberek között… De azért büszkén tartottam magam, és megkérdeztem a tanszékvezetőtől azt, amit senki nem mert. Gondoltam, ha már kivülálló vagyok, akkor már tök mindegy.

De visszakanyarodok a rózsaszín nyakmelegítőhöz: igaz, hogy még én adtam a tanácsot, hogy 80 szemmel lehet kezdeni a kötést, és akkor nem áll el a csősál, de mint minden tuti szemszám a kötésben, ez a dolog is megbukott. Ugyanis az én nyolccsigolyás, nyüzüge nyakamon (hármas alliteráció!) eláll ez a tarkaság. 

Na, azt hiszem, ezt is elajándékozom.

Fejetlen kosztüm

Azt olvastam a blogírás nagykönyvében, hogy sokan elkövetik azt a hibát, hogy a blog témájától eltérnek, és másról is el kezdenek helyzetjelentéseket írni. Gondoltam, akkor rendben, én maradok a kötésnél.

De most az egyszer (?) kivételt teszek, mert erre annyira büszke vagyok. Véget ért a Kölni Karnevál, amit egyébként kevesen ismernek nálunk. Főleg az nem ismert, hogy itt a mulatság egy hétig tart  más és más programokkal. Akit érdekel, annak hiányosan, de azért találtam róla egy cikket. Meg szerénytelenül idemásolom egy tavalyi cikkemet is.

Most, hogy ezzel is megismerkedtünk, visszakanyarodok oda, amit eredetileg  szerettem volna bemutatni, vagyis a jelmezemhez. Èn mint nagy “beöltöző” –legyen az Giccs-party, vagy jelmezbál- teljesen be vagyok zsongva a jelmezektől, vagy ami még izgalmasabb: annak készítésétől. 

Egy ideje már kacérkodtam a gondolattal, hogy páva leszek, de a karnevál boltokban (mert ilyen is van) azt mondták, hogy nehéz készíteni, és nem is szokták. Ez volt a kulcsszó! 1. Olyan nincs, hogy nehéz, legfeljebb fantáziátlan 2. Akkor csak én leszek páva, és ugyis az a cél, hogy egyedi legyen a jelmez.

Ha nem is piff-paff, hanem sok hátfájással, de megcsináltam a jelmezt. A tollakat a hátamon legyezőből alakítottam ki, és gumival rögzítettem, aztán elegánsan eltakartam. A műszempillám tetszett a legjobban: kék toll volt a végén. A sminkhez és a kiegészítőkhöz ezenkívül még kék és zöld csillogó zselé, pávatollfülbevaló (s.k.) és kék szemfesték is tartozott. Szerintem nagyon szép lett. 

Ami vicces az egészben, hogy rájöttem, hogy a szerep/ruha tényleg befolyásolja a viselkedést. Mikor elkészültem, egész végig nézegettem magam a tükörben… Aztán kapcsoltam, hogy tényleg “páváskodok”, és abbahagytam, de az inger…az, az megmaradt… Na, jó, ilyen drámai nem volt, de közel voltam a hiúság vásárához. 

Aztán meg jól pofára estem, mikor kiléptem az ajtón, és szembejött velem egy másik páva… Cö! Na, ennyit arról, hogy egyedi vagyok... Egyébként az én jelmezem jobb volt, mert az ő tollai a fenekén lógtak. Eredetileg ugyan lefelé is szokott lógni a páva farka, de jelmezen az nem néz ki olyan jól. Szerintem.

Még egy pávát láttam a tv-ben a gazdagék Sitzung-ján (ülős mulatság), az viszont döfi volt, és még a sminkjét sem ő készítette, hanem profi sminkes. Nyilván így is lehet, ki mennyit engedhet meg magának. De irigység nélkül bevallható, hogy szépen megcsinálta a divattervező (is).

A bosszantó mégsem a riválisok ténye volt, hanem, hogy elfelejtettem egész alakos fotót készíteni magamról, így majdnem oda lett a sok munka –legalábbis az utókor számára. Aztán a férjemnek támadt az az ötlete, hogy másnap is húzzam fel a kissé már megrongyolodott jelmezt, így az is valami. Egy lépéssel előrébb voltam, de nekem még ez is kevés volt, mert fáradt szemekkel snassz frizurával mégsem ugyanaz. Addig-addig, míg próbálkoztam a PhotoShopban, és öszevarázsoltam a karneválos fejem a kosztümös képpel. Szerintem egész jó lett, bár van benne valami bizarr.

Ès így most már én is megnyugodtam. Szép is volt a jelmez, és mutogatni is tudom.

Csőstől jön…

…a megrendelés. Ez ugyanis az első darabom, amit megrendelésre készítettem –és ráadásul az első kuncsaftom férfi. Ami azért furcsa, mert nem gondoltam volna, hogy a férfiakat  a kötött holmi nagyon érdekelné. Bár  lehet, hogy a hideg tél és a torokfájás befolyásolja az érdeklődést (is).

Ha valakinek kedve van ilyen csősálhoz, akkor egy 4-5-ös fonal esetén 80 szemmel érdemes elkezdeni, így nem áll el nagyon a nyaktól. A hossza az egyéntől függ: lehet épp csak a nyakon ráncolódó falatka, esetleg orrig felhúzható variáció (mint az enyém), de csősapit is lehet belőle készíteni. Na, cső!

Türelem sok mindent terem

Végre! Legyőztem a belső disznókutyát –ahogy a németek mondják. A disznókutya felelős mindenért, amit az ember nem csinál meg: az elhalasztott takarításért, a holnapra áttolt nyelvtanulásért és a kötés leírások megértésért…

Hát, most legyőztem a kis dögöt (bocsánat), és átgondoltan nekiálltam még egyszer annak  a bolerónak, amiből L-XL-es méret lett a végén. A szenvedésem története itt és már higgadtabb formában olvasható.

Szóval, ismét elővettem a kötésleírást, mert maga a boleró nagyon tetszett, és mindenképpen akartam egy ilyet magamnak. (A leírást egyébként az Amelie 54. évfolyamának 2011/tél példányából vettem.)

Először is nem 66 szemmel kezdtem, hanem 50-nel, különben a háton, a hónalj mögött gyűrődne az "anyaghalom". Aztán meg kicsit kevesebbet kötöttem a hosszát tekintve is. A gallérnál pedig mindent elsumákoltam: a karok összefércelése után megmaradt szabad szemeknek csak a dupláját szedtem föl, és külön kötöttem rá a gallért, nem pedig a boleróból kiindulva. 

Egyébként a fonal egy török, 10%-os moher fonal. A karrésze perzsamintával van kötve, a gallér pedig 2 sima egy fordítottal.

Az eredmény jól látható. Kész, épp és egészséges. Arra igazán büszke voltam, hogy a 8 gombolyag helyett 2 és féllel megoldottam az egész bolerót, életem első "disznókutyás" boleróját!